INTERJÚ HOWARD CARTERREL

Howard Carter 1874. május 9-én született Londonban. Az apja festőművész volt, és a fiatal Howard örökölte rajztehetségét. Ennek köszönhetően került 17 éves korában Egyiptomba, hogy segítsen rögzíteni a Középbirodalom egyiptomi sírjait. Ettől kezdve egyiptológusi pályája látványosan ívelt felfelé. 1893 és 1899 között ő volt a felelős Hatsepszut királynő halotti templomának felirataiért Dejr el-Bahari-ban. Az ókori műemlékek felügyelőjének posztját töltötte be1899-től egészen 1905-ig, először Felső-Egyiptom, majd Alsó-Egyiptom régészeti főfelügyelőjeként. 1909-ben kezdett ásatásokba Lord Carnarvon megbízásából, együttműködésük csúcspontját Tutanhamon sírjának felfedezése jelentette a Királyok Völgyében, 1922 novemberében. A sír dokumentációját 1932-ben fejezték be. Ez volt az egyiptomi régészet történetének legnagyobb lelete, ugyanakkor sokakból irigységet váltott ki, sőt még vádakkal is illették etikátlan régészeti gyakorlatra hivatkozva, többek között azzal vádolták, hogy meg akarta tartani magának az úgynevezett Lótuszfejet, amelyről a továbbiakban még szót ejtünk. Howard Carter most képzeletbeli esélyt kap, hogy válaszoljon a vádra. Londonban halt meg, 1939. március 2-án.


Számomra a „Tutanhamon sírja és kincsei” kiállítás tárgyai közül az egyik sok mindent megtestesít abból, ami az egész felfedezés egészéről elmondható. Ez egy viszonylag kicsi és szerény tárgy, amelyen könnyen átsiklik a tekintet a bonyolult és kecses formák sokasága és az arany vakító csillogása között. Amit a kiállításon láthatunk, az természetesen másolat. Az eredeti tárgy fából készült, amelyet vékony gipszréteggel vontak be, és élénk, bár kissé harsány színekkel festettek ki. Jóvágású fiatal férfit ábrázol, aki éppen csak túlesett a kamaszkoron, és mind megjelenését, mind méretét tekintve láthatóan nem sokkal idősebb egy gyermeknél. A fejet némileg oda nem illő módon egy lótuszvirág tetején helyezték el. A fiatal férfi koponyája nyilvánvalóan megnyújtott formájú, ez az a hosszúkás forma, amelyet az Amarna család tagjaihoz társítunk, különösen Ehnaton fáraó fiatal lányaival és a fáraó első számú feleségével, Nofertitivel. Arckifejezése szerény, mégis csendes önbizalmat sugároz, amely ellentétes az aranymaszk mögött meghúzódó férfi meglehetősen gőgös és kissé megvető mosolyával, valamint a koporsókon megjelenő arcok személytelenül fenséges pillantásával. Az egészet kör keresztmetszetű alapra helyezték, amelynek formája a régi típusú asztali lámpákat idézi. Mindaddig különösnek tűnhet a két elem kombinációja, amíg rá nem jövünk, hogy a lótusz az újjászületés szimbóluma, és itt azt a pillanatot ábrázolták, amikor az elhunyt személy – miután átesett a túlvilágra lépéshez szükséges, előírt temetési szertartásokon – úgy lép át új életébe, ahogyan a lótuszvirág bontja ki szirmait a Nílus habjai fölött. Ez egy elvont elképzelés művészi megjelenítése, ebben az egyiptomi művészek kiemelkedőek voltak, és hasonló elv érvényesül a Tutanhamon sírjában talált tárgyak többségénél is. Felirat nem szerepel a műtárgyon, de kétségtelen, hogy Tutanhamont ábrázolja, bár abban kevésbé lehetünk biztosak, hogy mennyire pontosan ábrázolja a fáraó vonásait. Annyit tudunk biztosan, hogy ilyen módon kellett ábrázolni a fiatal fáraót, és ennél nem igazán juthatunk messzebb egyik egyiptomi fáraó esetében sem.

Mint oly sok Howard Carterrel és Tutanhamon sírjával kapcsolatos dolog, ez a tárgy is viták kereszttüzébe került. A sírban talált más tételekhez képest talán még nagyobb mértékben sínylette meg az igazságtalanul kedvezőtlen sajtóvisszhangot, szinte ismertté válása pillanatától. Megkérdőjelezték a tárgy megtalálásának pontos helyét, és valójában még azt is sugallták, hogy egyáltalán nem Tutanhamon sírjából került elő. Cartert azzal vádolták, hogy megpróbálta elrejteni felfedezését, és hogy saját becstelen indítékai miatt titkolta el. Hogyan lehetne ennél rosszindulatúbb vádakkal illetni egy régészt és jobban bemocskolni szakmai hírnevét? Ha lenne mód arra, hogy megkérdezzük őt a tárgyra vonatkozó részletekről, akkor talán sikerülne tisztázni a helyzetet! De sajnos ez nem megvalósítható.

Vagy mégis? Talán túlságosan magával ragadott ez a gondolat, de múlt éjszaka, abban az időszakban, amikor a sötétség találkozik a hajnallal, átengedi a teret a fénynek, és a leghalványabban érzékeljük a valóságot, egy Howard Carterrel készült interjúról álmodtam. Most a nyirkos téli reggel hideg és kíméletlen fényében ráébredek, hogy mindez csak álom volt, de hiszem, hogy már nincs messze az idő, amikor ez az álom lehetségessé válik, akár jó, akár rossz lesz a vége. Ezt álmodtam.

Vadonatúj, csillogó P2p-121 készülékemet tegnap hozta George, az újságkihordónk. Mint az elektronikus kütyük általában, ez is a modern technológia és formatervezés csúcsát képviselte, mérete egy kisebb laptopé, amelyre külsőleg hasonlított, a felszíne ragyogó, fémes. Amikor korlátozott példányszámban forgalomba került, nagy izgalmat váltott ki.

Komoly tudósok azonnal sarlatánok eszközének ítélték, amely azon hevenyészve összeállított és gyakran minden garanciát nélkülöző elméleteket helyébe lép, amelyek olyan eredményeket igazolnak, amelyek a mértéktartó tudományon és könyvtárak archívumaiban könyvek vagy dokumentumok fölé görnyedve töltött számtalan órán alapszanak. A sajtó munkatársai teljes szívükből üdvözölték, mert az unalmas, száraz anyagokat az általuk mindig is előnyben részesített élő interjú formájába öntötte. Az ügyvédek figyelmeztették az embereket a P2p-121 által előidézett sajtó általi rágalmazás, becsületsértés és rossz hírbe keverés tömeges előfordulásának veszélyére. A televízió és a rádió szaktekintélyei nyilatkozataikban hosszasan elemezgették a kütyü esetleges társadalomra káros hatásait, amennyiben állásra jelentkező vagy biztosítást kötő emberek, közhivatalok betöltésére jelentkezők, illetve házasodni vagy gyermeket örökbe fogadni szándékozók múltjának ellenőrzésére használják. Olyan mértékben sikerült felkorbácsolni a várakozásokat, hogy egyértelművé vált, hogy az első modell iránti kereslet messze túlszárnyalja a rendelkezésre álló, korlátozott példányszámot, ezért megbíztam George-t, az újságkihordó fiút, hogy álljon sorba az egyik nagykereskedés előtt, ahol a P2p-121-t árulni fogják. Óránként 20 fontos díj kellett a meggyőzéséhez, hogy segítsen nekem, de tekintve, hogy a szegény fickónak a hideg és az időnként eleredő eső ellenére egész éjjel a sorban kellett állnia, bőven megérte az összeg.

A P2p-121 működésének alapelve egyszerű. Többségünk dönt az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz való hozzáállásáról, és így viszonylag fiatalon kialakítjuk „saját” módszerünket az élet által elénk tárt problémák megoldására. Ezek eléggé konzisztensek maradnak, bár a különböző összefüggéseknek megfelelően kisebb módosítások és korrekciók előfordulhatnak. A legtöbbször eléggé kiszámítható módon szoktunk viselkedni. Az „eléggé” szó a legfontosabb, mert ha emberekről van szó, akkor nem lehet garantálni a teljes konzisztenciát, mindazonáltal elég magas a statisztikai valószínűsége annak, hogy a hasonló helyzetek hasonló reakciót váltanak ki. Természetesen az emberek hozzáállása és viselkedése változik életük során, és kulcsfontosságú, hogy ezt észben tartsuk; ahogy távolabb haladunk egy adott kronológiai ponttól, amelyre vonatkozóan rendelkezünk adatokkal, úgy csökken a prognózis pontossága.

A P2p-121 elemzi a korábbi alkalmak idején meghozott döntéseket, és valószínű lépéseket és viselkedési mintázatokat javasol olyan helyzetekre vonatkozóan, amelyekről vagy nem tudunk eleget, vagy amelyek teljes mértékben kitalált, „mi lett volna ha” típusú helyzetek. Fogalmazhatunk úgy, hogy a P2p-121 ugyanúgy utánozza gondolkodásmódunkat és érzelmi reakcióinkat, ahogy a sakkprogramok működése emlékeztet a legkiválóbb sakkmesterek játékára. És persze a jó sakkprogramokhoz hasonlóan mindezt sokkal gyorsabban és hatékonyabban végzi. Ezért a P2p-121-t ki lehet kérdezni vagy interjút lehet vele készíteni, ha szeretnénk mint egy élő személlyel, amennyiben meg tudjuk adni az elemzés által igényelt adatokat. A P2p-121 készülék további finomításokat is magában foglal: a vizuális elemet. Ha rendelkezésre állnak az interjúra felkért személy korabeli fényképei, akkor képes olyan látványt létrehozni, mintha az ember egy kérdésekből és válaszokból álló, felvett interjút nézne.

Álmomban betápláltam P2p-121 készülékembe minden szót, amely Howard Carter leírt vagy kimondott 1891, vagyis Egyiptomba érkezésének éve és 1939, halálának éve között. Felhasználtam a naplóit, kiadatlan „bibliográfiai vázlatait” (némi fenntartással, mivel Carter hajlott az életére vonatkozó részletek megfontolt szerkesztésére), a levelezéseit és publikált műveit. Helyszínként Londont, az Albert Court 9 számot adtam meg, az interjú időpontjaként pedig 1938-at, a halála előtti évet. Amikor a P2p-121 feltöltődött, és Carter képe megjelent a képernyőn, megdöbbentett, hogy mennyire rosszul nézett ki, korábbi kifogástalan megjelenésének csak árnyéka maradt. De ingerlékeny természete mit sem változott.

K: „Jó reggelt, Carter úr, nagyon hálás vagyok, amiért rám szánja értékes idejét, és amiért hozzájárult, hogy interjút készítsek Önnel Tutanhamon sírjáról, amely minden idők legnagyobb régészeti felfedezése volt Egyiptomban. Tudom, hogy már sokszor beszélt erről, és hogy kiadott egy három kötetes könyvet „Tutanhamon sírja” (The Tomb of Tut-Ankh-Amen) címmel, és hogy számtalan előadást is tartott róla. Bocsánatot kérek, de szeretném, ha visszaugrana tizennégy évet, 1924-be.”

HC: „Ó, 1924. Tényleg nem értem, hogy miért akar emlékeztetni azokra a szörnyű időkre. Nem beszélgethetnénk valami kellemesebb témáról?”

K: „Sajnálom, de pont az a szándékom, hogy felkutassak minden olyan részletet, amellyel Ön szembesült az egyiptomi kormánnyal és az akkori Egyiptomi Örökségvédelmi Szolgálattal (Egyptian Antiquities Service) fennálló kapcsolata során. Csak szeretném megállapítani a lótuszfej megtalálásának pontos körülményeit.”

HC: „Pont azt! De már mindent elmagyaráztam írásban, és nem tudok semmit hozzátenni. Néha azt kívánom, bár sohasem találtuk volna meg azt az átkozott dolgot. Úgy vélem, hogy pazarolja az időmet.”

K: „Carter úr, rendkívül hálás lennek, ha össze tudná foglalni mindazt, amit a fejről és annak megtalálásáról tudni lehet, hogy elkerülhető legyen minden bizonytalanság és az összes félreértést tisztázni lehessen. Kérem, javítson ki, ha a következők nem állják meg a helyüket. 1924 elején nézeteltérése támadt a hatóságokkal, amikor minden a sírban folyó munkálatot leállított, és február 13-án erről közzétette híressé vált megjegyzését a Winter Palace hotelben. Röviddel ezután elhagyta Egyiptomot, mivel készült amerikai előadói körútjára. Távollétében az egyiptomi kormány különleges bizottság felállítása mellett döntött, amelynek vezetője az Örökségvédelmi Szolgálat igazgatója, Pierre Lacau lett, feladata pedig leltár felvétele a sírban talált valamennyi tárgyról. A bizottság tagjai 1924. március 30-án a 4. számú királysírban, XI. Ramszesz sírjában találták meg a lótuszfejet, láthatóan nem kapcsolódott feljegyzés a megtalálásához. Egy jelöletlen faládában volt, amelyben eredetileg a londoni Piccadilly 181 szám alatt működő Fortnum & Mason Ltd által szállított bort tároltak. Ettől a felfedezéstől a bizottság néhány tagja rendkívül zaklatottá vált, megijedt, és azon véleményüknek adott hangot, miszerint Ön megpróbálta elrejteni a fejet, és esetleg azt is tervezte, hogy titokban eltünteti. A tárgy azonosító kártyájára Ön tömören a következő, keserű hangvételű, tömör megjegyzést írta: „Kairóba küldték becsületességem bizonyítékaként”. Pár dolgot el tudna nekem magyarázni? Először is, miért a 4-es számú sírban találták meg, és nem a 15-ös számúban, amelyet hivatalosan használtak a Tutanhamon sírjából származó tárgyak tárólóhelyeként?”

HC: „Úgy gondolom, hogy jobban felkészülhetett volna, és magától is megtalálhatta volna a választ erre a kérdésre. A fejet a lefelé tartó, a lépcsőt az előtérrel összekötő folyosót feltöltő törmelékben találták meg. Ezt jórészt november 25-én és 26-án tisztították meg, éppen mielőtt november 26-án, késő délután Lord Carnarvon és Lady Evelyn jelenlétében áttörtük volna a második lepecsételt bejáratot. A törmelék eltávolítása során különböző apróbb tárgyak kerültek elő, és ezeket 5 és12 közötti számozással láttam el. Ezen számok mindegyike több tárgyat jelölt, kivéve a lótuszfejet, amely a 8-as számot kapta. Ha megnézi a folyosó alaprajzát, pontosan láthatja, hogy hol találták meg: nem messze az előtér bejáratától, és viszonylag közel a folyosó déli oldalához. Akkoriban a 15-ös számú sír még nem állt rendelkezésünkre raktárhelyiségként, ezért a leleteket egy másik királysírban, a 4-es számúban tároltuk, amely XI. Ramszeszé volt; a völgyben folyó korábbi munkáink során ezt bocsátották rendelkezésünkre, és most ezt használtuk a munkaszünetek során és ebédidőben. A fej messze a legszebb törmelékben talált tárgy volt, ezért Callender és én szántunk rá némi időt, hogy összeállítsuk a tárgyról leesett gipszdarabok töredékeit, és lehetőségeink szerint igyekeztünk a legjobban helyreállítani. De nem sikerült befejeznünk ezt a munkát november 26-a előtt, amikor megnyitottuk az előteret, és amikor nyilvánvalóvá vált számunkra a felfedezés és az előttünk álló feladat valódi nagysága. Az idő ekkor igen drágává vált, és valahogy soha nem tértünk vissza fej és a folyosón talált többi tárgy adatrögzítésére, fényképezésére és kezelésére. A fej a helyén maradt a 4. számú sírban, amíg a bizottság rá nem talált.”

K: „És miért egy Fortnum & Mason faládát, London egyik legdrágább üzletének csomagolódobozát használták?”

HC: „Kedves uram, ha csak egy kis időt tölt el egy ásatáson, rádöbben, hogy a régészek mindenféle csomagolóanyagot használnak, és biztosíthatom Önt, hogy a Fortnum & Mason faládái, amelyben készleteink egy része érkezett, elsőrangú tárolóeszközök voltak. Úgy tudom, hogy a Harrods ládái ugyanúgy megfelelőek voltak.”

K: „Igen, értem, az osztály számít. Most pedig kérem, bocsássa meg, hogy ilyen nyersen teszem fel a kérdést, de soha nem fordult meg a fejében, hogy megtartsa magának a fejet? És miért nem tett róla említést Rex Engelbachnak, az Örökségvédelmi Szolgálat főellenőrének, miközben a folyosón talált többi kisebb tárgy esetében nem volt ennyire szűkszavú? És van még valami, amit egyáltalán nem értek: november 25-i és 26-i naplóbejegyzéseiben egyáltalán nem is említi a fej felfedezésének tényét.”

HC: „Nézze, barátom, mindez az előtt történt, hogy egy pillantást vethettem volna mindarra, ami a sírban várt ránk. A fejet a sír folyosóját elzáró rengeteg szemét között találtuk, és még az a kérdés is felmerülhetett, hogy a tárgyat vajon az ókorban dobták-e el. Természetesen teljesen más kategóriába tartozott, mint az összes kisebb dolog, amit a folyosó padlóján szétszórva találtunk. Ha sor került volna a leletek olyan jellegű felosztására, amelyre 1922-ben még számíthattunk volna, biztos vagyok benne, hogy Lord Carnarvon nem ellenezte volna, hogy gyűjteményében helyezze el. Az biztos, hogy megillette volna valami jutalom azért, amiért éveken keresztül oly sok pénzt fordított erre a vajmi kevés díj ellenére; de kategorikusan biztosíthatom Önt, hogy más céllal nem használtam volna fel a tárgyat. Nem emlékszem pontosan a körülményekre, amikor bemutattam Engelbachnak a leleteket; lehetséges, a fejet már akkor elkülönítve tartottuk, miközben folyt a feldolgozása.”

K: „Értem. Sajnos továbbra is erről a dologról kell kérdeznem, de az 1923 novemberében, jóval a bizottság általi felhajtást megelőzően közzétett könyve, a Tutanhamon sírja (The Tomb of Tut-Ankh-Amen) első kötetében nem szerepeltette a fejről készült fényképet. Valójában a könyv szöveges részeiben sem tett róla említést, pedig a folyosó megtisztítása során előkerült többi dologról felsorolt néhány részletet. A fej csak a harmadik kötetben jelenik meg, amely tíz évvel később, 1933-ban jelent meg. Miért? Ez könnyű célponttá teszi Önt azok számára, akik azt gondolják, hogy megpróbálta elrejteni.”

HC (némileg meghökkenve és bosszankodva): „Nézze, a folyosón talált tárgyakat, beleértve a lótuszfejet egyfajta lomtárban hagytuk a 4-es számú sírban, és a sír felnyitását követő zűrzavarban megfeledkeztünk róla. Ha a fejet nekem szánták egyfajta emlékként Lord Carnarvontól, és szeretném kiemelni a „ha” szót, akkor ez az helyzet már nem állt fenn a halálát, 1923. április 5-ét követően. Így miért tartottam volna a fejet a 4-es számú sírban mindaddig, amíg a bizottság meg nem találta egy évvel később? Lacau, Engelbach és az Egyiptomi Múzeum őre, Edgar, úgy próbálták elsimítani a bizottsággal kialakult helyzetet, hogy azt állították, a fej egyáltalán nem Tutanhamon sírjából került elő, és hogy én hoztam egy évvel korábban egy régiségkereskedőtől Lord Carnarvon gyűjteménye számára. De ez nem így történt. Gondolja, hogy ha ez lett volna a helyzet, akkor annyira ostoba vagyok, hogy odaviszem az ásatásra, és együtt tárolom a sírból előkerült tárggyal?”

K: „Igen, teljesen megértettem. De mondja meg nekem, Carter úr, hogyan magyarázza, hogy Ön szerint a fejet a folyosón találták meg, nem a sírban? Hogy került oda?”

HC: „A sírrablók hagyhatták ott, akik – mint Ön is tudja – legalább kétszer behatoltak a sírba még az Ókorban.”

K: „De a rablókat nem érdekelték a gyönyörű műtárgyak, és a sír belsejében biztosan nem vették volna magukhoz pusztán művészi megjelenéséért, és nem gondolták volna meg magukat a sírból történő távozás közben?”

HC: „Nem vette észre, hogy Tutanhamon fülcimpái ki voltak lyukasztva? De hol vannak a fülbevalók? Eléggé valószínűnek tűnik, hogy a rablók az egész fejet elvitték a sírból, de után a sír elhagyása közben kitépték az aranyból készült fülbevalókat, a fejet pedig eldobták, mivel annak nem vették volna hasznát a későbbiekben.”

K: „Igen, ennek van értelme. De miért nem tették vissza a fejet a sírba a holtak városának hivatalnokai, akik rendet raktak a sírrablás után?”

HC: „Talán nem vették észre a fejet addig, amíg törmelékkel fel nem töltötték a folyosót, hogy megelőzzék az újabb sírrablást. Akkor pedig már túl késő volt, mert az előtérbe vezető bejáratot már lezárták, így ott maradt, amíg mi meg nem találtuk.”

K: „Hálásan köszönöm a magyarázatokat, Carter úr.”

Íme az interjú, amelyre a valóságban soha nem került sor. Természetesen nem lehetek teljesen biztos abban, hogy P2p-121 készülékem mindent jól értett, és hogy az álmomat tökéletesen sikerült felidéznem. Be kell vallanom, hogy kételyeimet nem sikerült teljes mértékben eloszlatni. Howard Carter bonyolult, saját útját járó személyiség volt, és lehet, hogy jelleme nem volt makulátlan, de figyelembe véve helyzetét és a kort, amelyben élt, egyben zseniális és elvhű régész is. A következményektől függetlenül hű maradt saját elveihez. Az ő makacs eltökéltsége nélkül az egyiptomi régészet legnagyobb felfedezését soha nem dokumentálták volna teljes egészében, és ezért örökké hálásak lehetünk neki.